Zalaegerszeg Olajipari Múzeum homlokzatai




Egy alkalommal Cseh Valentin történész-muzeológussal beszélgettem, és elpanaszoltam neki észrevételem a ma divatos korszerűsítésekkel kapcsolatban, mely szerint a vastag polisztirol hab burok, alias "bebugyolálás"-on és energetikai korszerűsítésen túl nem gondolkodnak az építtetők az épület korszerűsítésről. Gyakran esnek a szigetelési láz áldozatául gyönyörű vakolatdíszek, burkolatok, nem beszélve arról, hogy az gazdaságosság jegyében a homlokzat teljes felületen egy semleges színt kap. Megjelennek környezetünkben a homogén arctalan foltok, amik addig mondhatók szépnek, amíg az idő vasfoga el nem kezdi rágni. Pedig nem csak az határozza meg életminőségünket, hogy mennyi a fűtésszámla, hanem az is, hogy milyen környezetben élünk. Az épület megjelenése hatással van ránk, hiszen 8. bőrrétegként működik, benne élünk, általa üzenünk a körülöttünk lévőknek. Ez az axióma hatványozottan igaz egy múzeum esetében! Pedig az energetikai korszerűsítéskor befektetett energiához képest eltörpül az a minimális gondolati többlet és költség, amivel egy meglévő épületet újra lehetne értelmezni, fel lehetne frissíteni, nem is beszélve egy aránytalan, kifejezéstelen homlokzatnak színdinamikai tervvel való feldobásáról. 

Ezt a kérdést feszegettük Valentinnel, majd a múzeumtól kaptam megbízást a hőszigetelés alatt álló homlokzat színdinamikai tervének elkészítésére.

Az épület kiállítási funkcióval bír. A tartalom és a hozzá kapcsolódó ipari funkció adta az ihletet a homlokzat megformálásakor. Olajzöld és fehér vakolat használata, melyeknek felületi minősége is utal a más-más anyagi minőségre, töri meg a homlokzat egyhangúságát, jelöli ki a bejáratot. A különböző felületeket grafitszürke magnézium-zink lemez profilokkal választottam el, melyeknek elrendezése, helyzete idézi az olajfúró tornyok hangulatát. A profilokat jómagam hajlítottam le édesanyám két lelkes kollégájával, az Archi Metal Kft. telephelyén.

Ilyen volt:









Ilyen lett: