M E S T E R E I M



Az organikus építészettel és ennek magyarországi megjelenésével Makovecz Imre munkásságán keresztül ismerkedtem meg még gimnazista koromban. A környező zalai falvakat róva egyre és egyre több Makovecz-épülettel találkoztam, melyek magukkal ragadtak, elvarázsoltak. 

Mikor egyetemen lehetőségem nyílt, felvettem a Szerves építészet című fakultatív tárgyat, melyet most már kollégáim, Csernyus Lőrinc, Turi Attila tartottak. Ők vezettek be az organikus építészetbe, tőlük hallottam először az irányzat külföldi képviselőiről, rávilágítottak a szerves szemléletmódra. 





      



  







     



    




   




    




  


  



R U D O L F   S T E I N E R


M A R T I N   H E I D E G G E R

Építés – Lakozás – Gondolkodás


Kíséreljük most meg, hogy a lakozásról és az építésről gondolkodjunk. Ez a gondolkodás az építésről nem merészkedik addig, hogy építészeti gondolatokat fedezzen fel, vagy éppenséggel építési szabályokat adjon. E gondolatkísérlet az építést egyáltalán nem az építőművészet vagy akár a technika szempontjából mutatja be, hanem abba a tartományba vezeti vissza az építést, ahová minden tartozik, ami VAN.

Azt kérdezzük: 
  1. Mi a lakozás? 
  2. Mennyiben tartozik az építés a lak/oz/áshoz? 

I. A lakozáshoz, úgy tűnik, az azt megelőző építés következtében jutunk. Ennek, mármint az építésnek amaz, vagyis a lakozás a célja. Mindazonáltal nem minden építmény lakás. Híd és repülőgép-hangár, stadion és erőmű építmények ugyan, de nem lakások; pályaudvar és autópálya, duzzasztógát és vásárcsarnok építmények ugyan, de nem lakások. Mégis, a megnevezett építmények lakozásunk tartományába tartoznak. Lakozásunk e tartománya kiterjed a fent említett építményekre, és megint csak nem szorítkozik pusztán a lakásra. A teherautósofőr az autópályán otthon van, de nem ott van szállása; a munkásnő a fonodában otthon van, de még sincs ott a lakása; a főmérnök az erőműben otthon van, de nem ott lakik. A megnevezett épületek fedelet adnak az embernek. Belakja őket, és mégsem lakik bennük, ha a lakozás alatt csak azt értjük, ahol hajlékunk van. A mai lakásínségben mindez már megnyugtatóan és örvendetesen alakul; a lakásépítés biztosítja a szállást, a lakások ma jól beoszthatók, könnyen fenntarthatók, a kívánatos mértékig olcsók, beengedik a levegőt, a fényt és a napot – de vajon megadják-e a lakások annak biztosítékát, hogy lakozás történik bennük? Azonban még azokat az építményeket is, amelyek nem lakások, a lakozás határozza meg, amennyiben az ember lakozását szolgálják. Így tehát minden esetben a lakozás lenne a cél, ami minden építményre érvényes. Lakozás és építés egymással a cél és az eszköz kapcsolatában állnak. Csak ha ezt a viszonyt tudomásul vesszük, akkor tekinthetjük az építést és a lakozást két szétválasztható tevékenységnek, és csak akkor van helyes elképzelésünk róluk. De a lényeges összefüggéseket ezzel a cél-eszköz sémával mégis félreismerjük. Az építés ugyanis nemcsak eszköz és út a lakozáshoz: az építés már magában véve is lakozás. Ki állítja ezt? Ki ad egyáltalán mércét ahhoz, hogy összemérhessük a lakozás és az építés lényegét? Egy dolog lényegére utaló útmutatás a nyelv felől érkezik hozzánk, ha a nyelv lényegi mivoltára figyelünk. Mindeközben persze a földgolyón körbe-körbe zajlik a féktelen és egyben ügyeskedő szó-, beszéd- és írásbeli kommunikáció. Az ember úgy viselkedik, mintha alakítója és mestere lenne a nyelvnek, holott mégiscsak a nyelv uralja az embert. Talán minden másnál inkább ennek az uralmi viszonynak az ember által történő visszájára fordítása az, amely az ember lényét az otthontalanba űzi. Jó, hogy ügyelünk a helyes beszédre, de mindaddig nem segít, amíg a nyelv csak a kifejezés eszközéül szolgál. Minden megszólítás közül, amelyet mi emberek a magunk részéről megjeleníthetünk, a nyelv a legmagasabb rendű és mindenekfölött az első.

Mit jelent hát az építés? Az ófelnémet szó az építésre, a „buan”[1], annyit tesz, mint lakni. Ez pedig azt jelenti: maradni, tartózkodni. Az építeni ige tulajdonképpeni jelentése, azaz a lakni, számunkra elveszett. Rejtett nyomai még fellelhetők a „Nachbar”[2] szóban. A Nachbar a „Nachgebur”, a „Ngebauer”[3], az, aki a közelben lakik. A „buri, büren, beuren, beuron” igék[4] mind a lakozást, a lakóhelyet jelentik. Így hát a régi „buan” szó nemcsak azt mondja, hogy építeni annyi, mint lakni, hanem egyúttal célzás arra nézve, hogyan gondolkodjunk az általa megnevezett lakozásról. Ha a lakozásról a szokásos módon esik szó, olyan viselkedést képzelünk el, amelyet az ember még sok más viselkedésmód mellett gyakorol. Itt dolgozunk, ott pedig lakunk. Nem egyszerűen lakunk, hiszen ez majdnem semmittevés volna; foglalkozásunk van, üzleteket kötünk, utazunk és útközben is lakunk, egyszer itt, másszor ott. Az építeni eredetileg azt jelenti: lakni. Ahol az építeni szó még eredetéből beszél, azt is mondja, hogy milyen messze kiterjed a lakozás lényege szerint. A bauen, buan, bhu, beo szavak ugyanis a „bin”[5] szavunk következő szófordulatai: ich bin (vagyok), du bist (te vagy), a felszólító módú bis, legyél. Mit jelent tehát az, hogy én vagyok? A régi építeni (bauen) szavunk, amelyhez a vagyok (bin) szó tartozik, azt válaszolja: az „ich bin”(én vagyok), „du bist”(te vagy) azt közli: én lakom, te laksz. Annak rendje, ahogy te vagy és én vagyok, annak módja, ahogy mi emberek a földön vagyunk, az a „Buan”[6], a lakozás. Embernek lenni azt jelenti: halandóként a földön lenni, ami azt jelenti: lakni. A régi építeni szó azt mondja, hogy az ember annyiban van, amennyiben lakik; az építeni (bauen) szó azonban egyúttal még azt is jelenti[7], hogy gondozni, ápolni – tudniillik földet művelni[8], szőlőt művelni. Ez a fajta építés-művelés csak óvja azt a növekedést, amely önmagából saját gyümölcseit kiérleli. A gondozás és ápolás értelmű építés-művelés nem előállítás. A hajóépítés és a templomépítés azonban bizonyos értelemben maga állítja elő a művet. Az építés itt a gondozással szemben létesítést jelent. Az építés-művelés mindkét módja, az építés mint gondozás, latinul colere, cultura, és az építés, mint építmények létesítése, aedificare – benne foglaltatik a tulajdonképpeni építésben, a lakozásban. Az építés lakozás, ami annyit tesz, mint a földön lakni; az ember mindennapi tapasztalata számára az marad, ami eleve volt, ahogy a nyelv oly szépen mondja, a „Gewohnte”[9] , a megszokott. Ezért húzódik az építés vissza a sokféle mód mögé, amelyekben a lakozás maga megtörténik, azaz a gondozás és a létesítés tevékenysége mögé. Ennek következtében az „építeni” szót, és egyben az építés-művelés dolgait csak maguknak sajátítják ki. A lakozás, mint az építés tulajdonképpeni értelme, feledésbe merül.

Ez az esemény elsőre úgy néz ki, mintha pusztán szavak jelentésváltozásainak folyamata lenne. De benne igazából mégis valami döntő rejlik, tudniillik az, hogy a lakozás nem úgy jelenik meg, mint az ember léte; a lakozást egyáltalán nem gondoljuk többé emberi létünk alapvonásának. 

Az, hogy a nyelv az „építeni” szó tulajdonképpeni jelentését mintegy visszavonja, mégis e jelentések eredetiségét bizonyítja; mert a nyelv alapvető szavainál könnyen feledésbe merül a tulajdonképpeni mondott, a felszínesen vélt javára. E folyamat titkát még alig gondolta végig az ember. A nyelv megvonja az embertől az egyszerű és fenséges beszédet. De ettől nem némul el eredeti üzenete, csak hallgat. Ám mégis meghalljuk, amit a nyelv az építeni szóval mond, akkor háromféle mondanivalót érthetünk meg:

Az építés tulajdonképpen lakozás.

A lakozás az a mód, ahogy a halandók a földön vannak.

Az építés, mint lakozás olyan építéssé bontakozik ki, amely ápol, tudniillik a növekedést – és olyan építéssé, amely építményeket hoz létre.

Ha átgondoljuk ezt a háromféleséget, egy célzást értünk meg és megjegyezzük a következőket: ameddig nem vagyunk tudatában, hogy minden építés már önmagában lakozás, még fel sem tudjuk helyesen tenni a kérdést, még kevésbé tárgyilagosan eldönteni, hogy mit jelent valójában az építmények építése. Nem azért lakunk, mert építettünk, hanem építünk és építettünk, amennyiben lakozunk, ami azt jelenti, amennyiben lakozóként létezünk. Mégis miben áll a lakozás lényege? Figyeljünk oda még egyszer a nyelv útmutatására: az ószász „wuon”, a gót „Wunian”[10] éppúgy, mint a régi építeni szó a maradást, a valahol való tartózkodást jelentette. Azonban a gót „wunian” világosabban beszél arról, hogy hogyan is értendő ez a maradás. A „wunian” azt jelenti: elégedettnek lenni, békében lenni, megbékélni, abban megmaradni. A béke (Friede) a szabad ég alattit (Freie), a szabadot (Frye) jelzi, és a szabad azt jelenti, hogy védve a károktól és a fenyegetettségtől, védetten… azaz megóvva. A „freien”[11] tulajdonképpen a kímélő megóvást jelenti. A kímélő megóvás maga nemcsak abban áll, hogy a megóvottnak nem teszünk rosszat. A tulajdonképpeni megóvás valami pozitív, és akkor történik, ha valamit saját lényegébe különösképpen visszamentünk, azt a „megóvni” szó értelmében: körülkerítjük. Lakni, megbékélve lenni azt jelenti: körülkerítve maradni a szabadban, ami azt jelenti; a megszabadulásban, amely mindent saját lényegében megóv. Éppen ez az óvás a lakozás alapvonása. A lakozást teljes terjedelmében ez hatja át. Mindez kiviláglik, amint arra gondolunk, hogy az emberlét a lakozáson alapul, mégpedig a halandók földön való tartózkodásának értelmében.

Mégis, ez „a földön” egyúttal azt is jelenti: „az ég alatt”. Mindkettő azt is jelenti; „az isteni előtt maradni” és magába foglalja „az emberek együtteséhez való tartozást”. Egy őseredeti egységben ez a négy: föld és ég, az isteni és a halandó egybetartozik.

A föld a szolgálva hordozó, a virágzó gyümölcshozó, beleér az ásványokba és a vizekbe, fölemelkedik a növényekbe és az állatokba. Ha földet mondunk, hozzágondoljuk a másik hármat is, de mégsem gondoljuk el a négy egységét.

Az ég a nap ívelő pályája, a változékonyan keringő hold, az égbolt váltakozó fényessége, az évszakok és változásaik, a nappal ragyogása és az alkony, az ég sötétje és szikrázása, az időjárás melege és zordsága, a felhővonulás és az éter kéklő mélysége. Ha eget mondunk, a másik háromra is gondolunk, mégsem gondoljuk el a négy egységét.

Az isteniek az istenség jelt adó követei. Szent működésükben jelenik meg az Isten a maga jelenvalóságában, vagy vonul vissza rejtettségébe. Ha istenit mondunk, hozzágondoljuk a másik hármat, mégsem gondoljuk el a négy egységét.

A halandók az emberek. Azért hívják halandóknak őket, mert halni képesek. Meghalni annyit jelent, mint a halált mint halált birtokolni. Csak az ember hal meg, mégpedig ameddig a földön, az ég alatt, az isteni előtt marad. Ha a halandókról beszélünk, máris hozzágondoljuk a másik hármat, mégsem gondoljuk el a négy egységét.

Mindezek egységét nevezzük a négyességnek. A halandók a négyességben léteznek, amennyiben laknak. A lakozás alapvonása viszont a megóvás. A halandók olyan módon laknak, hogy a négyességet saját lényegében megóvják. Ennek megfelelően a lakozva megóvás négyféle.

A halandók annyiban laknak, amennyiben a földet (meg)mentik – a szót a régi értelmében véve, ahogy még Lessing értette. A megmentés nemcsak a veszély karmai közül ragad ki, a megmentés tulajdonképpen azt jelenti, hogy valamit a saját lényegében szabadon hagyunk. A földet megmenteni több, mint kiaknázni azt, vagy fáradozni vele. A föld megmentése nem a föld legyőzése és nem a föld meghódítása, melyet már csak egy lépés választ el végtelen kizsákmányolásától.

A halandók annyiban laknak, amennyiben az eget, mint eget fogadják el. Meghagyják a nap és a hold járását, a csillagok pályáját, elfogadják az évszakok áldásait és viszontagságait, nem teszik az éjszakát nappallá és a nappalt hajszolt nyugtalansággá.

A halandók annyiban laknak, amennyiben az istenieket, mint isteneket várják. A nem reméltet reménykedve szegezik velük szembe. Megérkezésük jeleire várnak, és nem értik félre hiányuk jegyeit. Nem csinálnak maguknak isteneket, nem törekednek bálványok szolgálatára. A bajban a megvont gyógyulásra várnak.

A halandók annyiban laknak, amennyiben saját lényük, vagyis az, hogy a halált, mint halált bírják, megszokott képességüké válik, ami által jó halállá lesz. A halandóknak a halál lényegéhez eljutni egyáltalán nem jelenti azt, hogy a halált, mint üres célt tételezzük fel, és azt sem, hogy a lakozást elkomorítjuk a végre való vak rámeredéssel. 

A föld megmentésében, az ég elfogadásában, az isteni várásában, a halandó vezetésében valósul meg a lakozás, mint a négyesség négyféle megóvása. Megóvni annyit tesz, mint a négyességet a maga lényegében megoltalmazni. Amit megoltalmazunk, annak elrejtve kell maradnia. Hogyan őrzi meg a lakozás a négyességet óvva annak lényegét? Hogyan viszik végbe a halandók a lakozást, mint megóvást? A halandók erre soha nem lennének képesek, ha a lakozás csupán a földi, az ég alatti, az isten előtti, a halandókkal való tartózkodás lenne. A lakozás már eleve, sokkal inkább mindig a dolgoknál való tartózkodás. A lakozás, mint megóvás ott őrzi meg a négyességet, ahol a halandók tartózkodnak: a dolgokban.

A dolgoknál való tartózkodás azonban, mint valami ötödik, nem csak úgy ráakaszkodik a megóvás korábban megnevezett négyféleségére. Éppen ellenkezőleg: a dolgoknál való tartózkodás az egyedüli mód, ahogy a négyféle tartózkodás a négyességben mindenkoron beteljesedik. A lakozás óvja a négyességet, amennyiben annak lényegét átviszi a dolgokba. Csak hát a dolgok maguk csak akkor őrzik magukban a négyességet, ha ők maguk, mint dolgok a lényegükhöz juthatnak. Hogyan történik mindez? Azáltal, hogy a halandók a növekedésre képes dolgokat gondozzák és ápolják, s hogy azokat a dolgokat, amelyek nem növekednek, maguk létesítik. Az ápolás és a létesítés maga a szorosabb értelemben vett építés. Amennyiben a lakozás a négyességet a dolgokba átveszi, megóvja; ez a megőrzés egy építés. Ezáltal eljutottunk a második kérdés útjára:

II. Mennyiben tartozik az építés a lakozáshoz? 

A válasz erre a kérdésre egyben azt is megmagyarázza, hogy tulajdonképpen mi a lakozás lényege felől átgondolt építés. Korlátozzuk vizsgálódásainkat az olyan értelemben vett építésre, amely a dolgok létesítésére vonatkozik, és azt kérdezzük: mi is egy épített dolog? Megfontolásaink számára szolgáljon példaként egy híd.

A híd „könnyedén és erőteljesen” lebeg a folyó felett. Nemcsak a már meglévő partokat köti össze. Akkor válnak először partokká a partok, amikor a hidat átvezetik. A híd teszi őket különösképpen egymással szembenivé. A másik oldal a híd által válik átellenessé. A partok sem úgy húzódnak már végig a folyó mentén, mint a szárazföld esetleges határterületei. A híd a partokkal mind az egyik oldali, mind a másik oldali partvidéket a folyóhoz vonzza. A híd egymással kölcsönösen szomszédossá teszi a folyót, a partot és a tájat. A híd egybegyűjti a földfelszínt, mint tájat a folyó körül. Így kíséri őket a mezőkön át. A folyóágyban nyugvó hídpillérek hordozzák a lendülő íveket, amelyek az áramló víznek nyitnak utat. Folyjék bár a folyó nyugodtan és frissen tova, rohanjon bár az ég csatornáiból kiömlő víz dagadó hullámokban zivatar idején, vagy hóolvadáskor a támpillérek körül, a híd kész arra, hogy az égi időjárást és annak váltakozásait elhordozza. Még ott is, ahol a híd a folyó áramlását befedi, az égnek tartja áramlatait azáltal, hogy pillanatokra az ívállásokba tereli őket, és aztán újra szabadon engedi.

A híd folyni hagyja a folyót, és egyúttal lehetővé teszi a halandók útját, hogy országról országra menjenek és utazzanak. A hidak sokféleképpen kísérnek minket. A városi híd a várkerületből a dómtérre vezet, a mezőváros folyóhídja teherautókat és lovas kocsikat visz át a környező falvakba. A régi kőhíd rejtőzködő patak fölötti íve az aratókocsik számára biztosítja az utat a mezőről a faluba, s hordja a farakományokat a földútról az autóútra. Az autópályahíd a kiszámított, és lehető leggyorsabb forgalmat bonyolító távolsági úthálózatba feszül. Mindenkor és ugyanakkor mégis másféleképpen kíséri a híd erre vagy arra az ember tétova, vagy éppen rohanó útját. Azért, hogy a másik partra érjen és legvégül, hogy mint halandó a túlsó partra jusson. A híd egyszer magas, másszor alacsonyhajlású ívekkel hidalja át a folyót vagy a szakadékot. Vajon a hídpálya átívelésében a halandók felfigyelnek e rá, vagy éppen elfelejtik, hogy úton vannak az utolsó híd felé, alapvetően arra törekszenek e, hogy alantasságaikon és szerencsétlenségeiken túllépjenek, hogy önmagukat az isteni üdvösség elé vigyék. A híd összegyűjt, mint egy, az isteni elé átlendítő átjáró. Legyen bár jelenléte valóságosnak gondolt és kinyilvánítottan meghálált, ahogy a hídszentek alakjaiban ez megvan, vagy éppen háttérbe szorított és elfelejtett.

A híd összegyűjti a maga módján a földet és az eget, az istenit és a halandót. 

Az egybe gyűjtés nyelvünk egy régi szava szerint így hangzik: „thing”[12]. A híd – mégpedig úgy, mint a négyesség itt leírt összegyűjtője – egy dolog. Persze azt gondoljuk, hogy a híd először is, és ténylegesen pusztán híd. Utólag és esetenként még sokfélét ki is fejezhet. Mint ilyen kifejeződés azután szimbólummá lehet, például mindannak szimbóluma, amit az előbb említettünk. A híd magában, ha igazán híd, sohasem először csak egy híd, és csak híd, és csak utólag szimbólum. És ugyanennyire nem előzetes szimbólum abban az értelemben, hogy valamit kifejezésre juttat, ami szigorúan véve nem tartozik hozzá. Ha a hidat szigorúan vesszük, akkor sohasem mutatkozik kifejezésként. A híd egy dolog és csak az. Csak? Mint ez a dolog összegyűjti a négyességet.

Gondolkodásunk nyilvánvalóan rég rászokott arra, hogy egy dolog lényegét túl leszűkítetten értelmezze. Ennek az európai gondolkodás folyamatában az lett a következménye, hogy az ember a dolgot, mint egy ismeretlen x-et képzeli el, amely észlelhető tulajdonságokkal bír. Ebből a szempontból nyilván mindaz, ami még ennek a dolognak összegyűjtő lényegégéhez tartozik, úgy jelenik meg számunkra, mint valami utólagosan hozzágondolt kiegészítés. Mindazonáltal a híd sosem lenne pusztán híd, ha nem lenne egy dolog.

A híd nyilvánvalóan egy sajátos módon létező dolog; mert oly módon gyűjti össze a négyességet, hogy annak egy helyszínt biztosít. Azonban csak az képes egy helyszínt berendezni, ami maga is hely. A hidat megelőzően még nincs jelen. Bár mielőtt a híd állna, a folyó mentén sok pont van, amit valami elfoglalhatna. Egyik közülük hellyé válik, mégpedig a híd által. Így hát nem a híd kerül először egy helyre, hogy ott álljon, hanem először a híd által létesül a hely. A híd maga egy dolog, összegyűjti a négyességet, mégpedig oly módon, hogy a négyesség számára egy helyszínt tesz lehetővé. Ez a helyszín határozza meg a tereket és utakat, amelyek által egy tér berendezésre kerül.

Mindig a dolgok – melyek ily módon helyek – teszik a tereket eleve lehetővé. Azt, hogy a „tér” szó mit jelent, azt régi jelentése mondja meg. A „Raum” (tér), „Rum” szó a település vagy tábor számára szabaddá tett teresedést jelenti. A tér egy berendezett, szabaddá tett valami, mégpedig egy határon – görögül „perasz” (περας) – belül. A határ nem az, ahol valami véget ér, hanem, ahogy ezt a görögök tudták, a határ az, amelynél valaminek a léte kezdetét veszi. Ezért jelenti az „oriszmosz” (όρισμος) fogalom azt, hogy határ. A tér lényegében a berendezett, a határai közé rögzített. A berendezett mindig is egy hely által, azaz egy, a híd módján létező dolog által válik lehetővé és illeszkedik egybe, azaz kerül összegyűjtésre. Következésképpen a terek létüket a helyekből, és nem „a tér”-ből nyerik.

Nevezzük most elöljáróban építményeknek azokat a dolgokat, amelyek helyekként egy helyszínt tesznek lehetővé! Nevezzük azért így őket, mert az építés-művelés létesítő válfaja által jönnek létre. Ámde, hogy milyennek kell ennek a létrehozásnak, azaz az építésnek lennie, azt akkor tapasztaljuk meg, ha előbb elgondoljuk annak a dolognak a lényegét, melynek előállítása az építést, mint létrehozást igényli. Ezek a dolgok helyek, amelyek a négyesség számára helyszínül szolgálnak, amely helyszín mindenkor egy teret rendez be. E helyként létező dolgok lényegén nyugszik hely és tér vonatkozása, s egyúttal a helynek az ott tartózkodó emberrel való kapcsolata. Ezért kíséreljük meg most ezen építményeknek nevezett dolgok lényegét azáltal megvilágítani, hogy röviden végiggondoljuk a következőket.

Elsőként: milyen kapcsolatban áll hely és tér? És másodjára: milyen az ember és tér viszonya?

A híd egy hely. Mint ilyen dolog, létrehoz egy teret, amelybe a föld és az ég, az isteniek és a halandók bebocsáttatnak. A híd által létrehívott tér a hídhoz képest különféle teresedéseket, a hídhoz közelieket és távoliakat tartalmaz. De ezek a teresedések most már mint puszta helyszínek is tételezhetők, amelyek között lemérhető távolság áll fönn, egy távolság, görögül „sztadion” (σταδιοη) van benne elhelyezve, mégpedig puszta helyszínek segítségével. Egy ilyen, helyszínek által berendezett tér, egy sajátságos tér. Mint távolság, mint stadion az, amit ugyanez a stadion szó latinul jelent, egy „spatium”, azaz egy térköz. Így válhat az emberek és dolgok közti közelség és távolság a köztes tér puszta távolságaivá, térközeivé. Egy térben, amely csakis spatium-ként mutatkozik meg, most már a híd csupán mint egy adott helyszínen lévő puszta valami jelenik meg, amely helyszínt bármikor valami más elfoglalhat, vagy egy egyszerű jelzés helyettesíthet. Sőt, mi több, a köztes térként felfogott térből kifejlődhet a magasság, szélesség és mélység puszta mértékként való felfogása is. Ezt az így elvonatkoztatottat, latinul abstractum-ot, mint a három dimenzió tiszta halmazszerűségét képzeljük el. Ami ezt a halmazszerűséget mégis elrendezi, azt már nem az egymástól mért távolságok határozzák meg, az többé nem spatium, hanem már csak extensio – azaz kiterjedés.

A tér mint extensio még egyszer elvonatkoztatható, tudniillik átváltható analitikus algebrai relációkra. Amit most már ezek lehetővé tesznek, az megengedi a tetszés szerinti sokdimenziós halmazok tisztán matematikai konstrukcióját. Az ily módon matematikailag berendezettet hívhatjuk „a tér”-nek. Azonban „a tér” ebben az értelemben nem tartalmaz tereket és teresedéseket. Nem találunk benne sohasem helyeket, azaz a híd módján létező dolgokat. Éppen ellenkezőleg; azokban a terekben, amelyeket helyek rendeznek be, helyezkedik el a tér, mint térköz, és megint csak ezekben a tér, mint tiszta kiterjedés. A spatium és az extensio mindig biztosítják annak lehetőségét, hogy a dolgokat és azt, amit ezek berendeznek, mérhető távolságok, szakaszok és irányok szerint felmérjük és a méreteket számokra váltsuk. Semmi esetre sem tekinthetők a méret-számok és ezek dimenziói, csak azért, mert minden kiterjedéssel rendelkezőre általánosan alkalmazhatók, egyúttal a matematika segítségével felmérhető terek és helyek lényegi alapjának. Azt, hogy mindeközben a modern fizika milyen mértékben kényszerül arra, hogy a kozmikus tér térbeli közegét, mint olyan egységes mezőt képzelje el, amely a tömegek, mint dinamikus központok által meghatározott, azt most itt nem tárgyaljuk. Azokat a tereket, amelyeket mindennapjainkban bejárunk, helyek rendezik be; olyanok, amelyeknek a léte építmények módján létező dolgokon nyugszik. Ha figyelembe vesszük a hely és a terek, a terek és a „tér” között fennálló ilyenfajta kapcsolatokat, kiindulási alapot nyerünk az ember és a tér viszonyának mérlegeléséhez.

Ha emberről és térről folyik a szó, mindig úgy hangzik, mintha az ember az egyik oldalon, a tér pedig a másik oldalon állna. A tér azonban nem áll szemben az emberrel. Nem valami külső tárgy és nem is valami belső élmény. Nem úgy van, hogy vannak emberek és ezen kívül a tér; mert ha „embert” mondok, és ezzel a szóval azt jelölöm, aki emberi módon létezik, azaz lakozik, akkor az „ember” névvel egyúttal a négyességben, azaz a dolgoknál való időzést is néven nevezem. Akkor is, ha olyan dolgokhoz viszonyulunk, amelyek nincsenek megfogható közelségben, maguknál a dolgoknál tartózkodunk. A távoli dolgokat nem egyszerűen – ahogy tanítják – bensőleg képzeljük el, úgy, hogy mintegy a távoli dolgok pótlékaként bensőnkben és fejünkben puszta elképzelések peregnek le. Ha mi most – mindannyian – innen kiindulva a heidelbergi öreg hídra gondolunk, akkor ez a rágondolás nem pusztán élmény az itt jelenlévő személyekben, hanem sokkal inkább a nevezett hídra vonatkozó gondolataink lényegéhez tartozik, hogy ez a gondolat maga az ehhez a helyhez tartozó távolságot kiállja. Innen kiindulva, annál a hídnál vagyunk és nem egy tudatunkban lévő emlékezés tárgyánál. Sőt: innen kiindulva képesek vagyunk ahhoz a hídhoz és mindahhoz, amit magában foglal, sokkal közelebb lenni, mint az, aki naponta közömbös folyami átkelőhelyként használja. A terek és velük „a” tér a halandók itt tartózkodásában folyton-folyvást benne foglaltatik. A terek azáltal nyílnak meg, hogy az emberi lakozásba bebocsátatást nyernek. A halandók léteznek, azaz a tereket, a dolgoknál és a helyeknél való időzésük alapján lakva viselik el. És csakis azért, mert a halandók lényegüknek megfelelően tereket viselnek el, csakis ezért képesek tereken átmenni. Ugyanis járás közben sem adjuk föl ezt az elviselést. Inkább folyton úgy megyünk keresztül tereken, hogy eközben még el is viseljük őket, amennyiben állandóan közelebbi vagy távolabbi helyeken időzünk eközben. Ha e terem kijáratához megyek, már ott is vagyok, és egyáltalán nem is tudnék odamenni, ha nem lennék olyan, hogy már ott vagyok. Soha nem vagyok csak itt, mint ez a kapszulába zárt test, hanem ott vagyok, azaz már a teret elviselve, és csak így mehetek rajta keresztül.

Még ha a halandók „önmagukba húzódnak vissza”, akkor sem adják föl a négyességhez való tartozást. Ha – úgymond - magunkra eszmélünk, akkor is a dolgok felől találunk magunkra, anélkül, hogy a dolgoknál való tartózkodást valaha föladnánk. Még a dolgokkal való kapcsolat elvesztése – amely depressziós állapotban fellép – sem volna lehetséges, ha nem maradna ez az állapot is az, ami mint emberi létezik, azaz egyfajta tartózkodás a dolgoknál. Csak akkor, ha az ottlét emberi mivoltunkat meghatározza, csak akkor lehetséges, hogy a dolgok, melyeknél időzünk, nem szólítanak meg, és semmi közünk sincs hozzájuk.

Az emberek viszonya a helyekhez, és a helyeken keresztül a térhez, a lakozáson nyugszik. Ember és tér viszonya nem más, mint a lényegileg elgondolt lakozás. 

Ha a megkísérelt módon elgondolkozunk a hely és tér kapcsolatán, és egyben ember és tér viszonyán is, akkor világossá válik azon dolgok lényege, amelyeket építményeknek nevezünk.

A híd ilyen módon létező dolog. A hely a föld és az ég, az isteni és a halandó egy-szerűségét egy helyszínnek engedi át, amennyiben a helyszínt terekként rendezi el. A hely a négyességet kétféle módon rendezi be. A hely lehetővé teszi a négyességet, és a hely elrendezi a négyességet. Mindkettő, ti. a berendezés, mint odaengedés, és a berendezés, mint elrendezés összetartozik. Mint a kétféle módon berendező, a hely a négyesség oltalmazója-védője, vagy ahogy ugyanez a szó mondja: egy „Huis”[13], egy ház. Az ilyen helyek módján létező dolgok az ember tartózkodása számára nyújtanak hajlékot. Az ilyen dolgok hajlékok, bár nem szükségszerűen lakások a szó szoros értelmében. 

Az építés ilyen dolgok létrehozása. Az építés lényege alapul arra, hogy ezen dolgok természetének megfeleljen. Ezek a dolgok helyek, melyek tereket tesznek lehetővé. Mivel helyeket hoz létre, ezért az építés terek alapítása és egymáshoz illesztése. Mivel pedig az építés helyeket hoz létre, tereinek összeillesztése révén a tér szükségképpen mint spatium, és az építmények dologszerű szerkezete révén mint extensio áll elő. Az építés egymaga sohasem formálja „a” teret. Sem közvetlenül, sem közvetve. Mindazonáltal az építés, mivel dolgokat, mint helyeket hoz létre, a terek lényegéhez, és „a” tér lényegi eredetéhez mindenféle geometriánál és matematikánál közelebb áll. Az építés helyeket hív létre, amelyek a négyesség számára egy adott helyszínt berendeznek. Abból az egy-szerűségből, ahol föld és ég, isteniek és halandók egymáshoz tartoznak, nyeri az építés az útmutatást ahhoz, hogy helyeket létesítsen. A négyességből veszi a mértéket az építés a terek mindenfajta felméréséhez és kiméréséhez, amely tereket mindenkor az alapított helyek rendezik be. Az építmények megőrzik a négyességet. Az építmények dolgok, amelyek a maguk módján a négyességet oltalmazzák. A négyességet oltalmazni, a földet megmenteni, az eget befogadni, az istenit várni, a halandót útján kísérni, ez a négyféle oltalmazás a lakozás egyszerű lényege. Így hát az igazi építmények a lakozás lényegét formálják, és hajlékot biztosítanak számára.

Az így jellemzett építés kitűnő lakoztatás . Ha ez valójában megvalósul, az építés már meg is felelt a négyesség útmutatásának. Ezen a megegyezésen alapul minden tervezés, ami aztán felnyitja az illető területeket az alaprajzi vázlatok számára. 

Amint a létesítendő építményt megpróbáljuk a lakoztatás szempontjából elgondolni, világosabban megértjük, hogy min alapszik az a létrehozás, amely mint építés megy végbe. A létrehozást általában olyan tevékenységnek tekintjük, amely teljesítményének következménye az eredmény, a kész épület. Elképzelhetjük a létrehozást így is: az ember belekezd valami helyes dologba, de lényegére mégsem talál soha, mert az idehozás az, ami előállít. Az építés ugyanis ide hozza a négyességet egy dologba, a hídba, és elő állítja a dolgot, mint helyet a már jelenlévőben, amit viszont most először ez a hely rendez be.

A görög szó a létrehozásra a „tikto” (τικτο). Ennek az igének a „tec” szógyökéhez tartozik a „techné” (τε…ηέ) szó, a technika. Ez a görögök számára nem jelent sem művészetet, sem kézművességet, hanem: valamit, mint ezt vagy azt, így vagy másképpen a már jelenlévőben megjeleníteni. A görögök a „technét” (τε…ηέ), azaz a létrehozást a megjelenítés oldaláról gondolják el. Az így elgondolt „techné” (τε…ηέ) régóta rejtőzködik az architektúra tektonikusságában. Újabban még döntőbb módon rejtőzik el az erőgépek technikájában. Azonban az építve létrehozás nem gondolható el kielégítő módon sem az építőművészetből sem az építőmérnöki tevékenységből, sem a kettő egyszerű összeházasításából. Az építő létrehozás akkor sem lenne a megfelelő módon meghatározva, ha az őseredeti görög „techné” /eredetiben görög betűvel írva / értelmében csakis mint megjelenítést gondolnánk el, mely egy létrehozottat, mint jelenlevőt a már megjelentben helyez el.

Az építés lényege a lakozás lehetővé tétele. Az építés lényegi véghezvitele a helyek létesítése, azok tereinek összefűzése révén. Csak, ha a lakozásra képesek vagyunk, akkor tudunk építeni. Gondoljunk egy ideig egy Fekete-erdőbeli tanyára, amelyet kétszáz évvel ezelőtt még a paraszti lakozás épített. Itt az hozta létre a házat, hogy a dolgokba a földet és az eget, az istenit és a halandót képesek voltak beengedni. Ez helyezte a tanyát a szélvédett hegyoldalba, délnek tájolva a hegyi rétek közé, a forrás közelébe. Ez adta neki a messzire kinyúló zsindelytetőt, amely a megfelelő szögben a hóterhet hordja és mélyen lenyúlva védi a szobákat a hosszú téli éjszakák viharaitól. Ez nem felejtette ki a közös asztal mögül a házi oltárt. Ez rendezte el a szobában a gyermekágy és a halálfa – így hívják ott a koporsót – szent helyeit, ezáltal rajzolva elő a különböző életkorok számára a folyamatok időbeli lefolyását. A kézi munka építette a tanyát, amely még a lakozásból eredt, és amely szerszámait és állványait még mint dolgokat használta.

Csak, ha a lakozásra képesek vagyunk, csak akkor tudunk építeni. A Fekete-erdei tanyára való utalás semmi esetre sem jelenti azt, hogy ennek a tanyának az építéséhez kellene vagy tudnánk visszatérni, hanem szemlélteti egy, már volt lakozáson, hogy hogyan volt lehetett volt azt megépíteni.

Csakhogy a lakozás a lét alaptulajdonsága, mely a halandókat meghatározza. Talán annak kísérletével, hogy utána gondoljunk az építésnek és a lakozásnak, talán most, miután megpróbáltunk elgondolkodni az építésen, valamivel világosabban fény derül arra, hogy az építés a lakozáshoz tartozik, és arra is, hogy miként származik belőle lényege. Már az is elegendő lenne, ha a lakozás és az építés kérdésessé válna, és ezáltal a figyelemre méltó maradna.

De azt, hogy maga a gondolkozás, ugyanabban az értelemben mint az építés, csak más módon, a lakozáshoz hozzátartozik, a következő gondolatmenet bizonyítja.

Építés és gondolkodás – mindkettő a maga módján – elkerülhetetlen a lakozás számára. A lakozáshoz azonban egyik sem elegendő, ha csak a magáét tartja szem előtt, ahelyett, hogy hallgatna a másikra. Erre akkor képesek, ha mindkettő, az építés és a gondolkodás is a lakozáshoz tartozik, saját határaikon belül maradnak és tudják, hogy az egyik éppúgy, mint a másik, a hosszú tapasztalat és a folytonos gyakorlat műhelyéből ered.

Kísérletet teszünk arra, hogy elgondolkodjunk a lakozás lényegén. A soron következő lépés az a kérdés: hogyan is állunk a lakozással a mi kedvezőtlen időnkben. Mindenütt és joggal lakáshiányról beszélnek. Nemcsak beszélnek, hanem tesznek is ellene. Megkísérlik a hiányt lakások létrehozásával, a lakásépítés támogatásával, az egész építési folyamat megtervezésével kiküszöbölni. Bármilyen kemény és keserű, hátrányos és fenyegető is a lakáshiány, a tulajdonképpeni lakásínség nem elsősorban a hiányzó lakások miatt van. A tulajdonképpeni lakásínség régebbi, mint a világháborúk és a rombolások, régebbi, mint a föld népességének növekedése, és az ipari munkásság helyzete. A tulajdonképpeni lakásínség abban rejlik, hogy a halandóknak a lakozás lényegét mindig és újra meg kell keresniük, hogy először meg kell tanulniuk a lakozást. Mi lenne, ha az ember otthontalansága abban állna, hogy az ember a tulajdonképpeni lakásínséget még egyáltalán nem mint az ínséget gondolja át? Mihelyt az ember mégis átgondolja az otthontalanságot, az már nem is nyomorúság többé. Ez az egyetlen biztatás, ami komolyan megfontolva és megőrizve, a halandókat felszólítja a lakozásra.

Hogyan másképpen felelhetnének meg a halandók ennek az igénynek, mint azáltal, hogy saját részükről megkísérlik a lakozást önnön lényegének teljességére juttatni? Akkor teljesítik ezt, ha a lakozásból építenek, és a lakozásért gondolkodnak.

Fordította: Schneller István

1 Bauen =építeni
2 Nachbar=szomszéd
3 Nachgebauer= közelben építő
4 ezek mind a német bauen= építeni szóval rokon szavak
5 létige
6 a régi német építeni szó
7 németül 
8 németül: Ackerbau=földművelés
9 wohnen = lakni a „Gewohnte” az előbbi képzésével megalkotott melléknévi igenév=megszokott
10 ezek a wohnen= lakni szó alakváltozatai
11 freien = megszabadítani, megmenteni
12 dolog (régiesen)
13 Huis= ház, régiesen



B U J I   F E R E N C : A Z   I G A Z I   S Z A B A D S Á G R Ó L

Kiválóan mutatott rá Jósé Ortega y Gasset arra, hogy a tömeget nem számbeli túlsúlya, hanem tehetetlensége teszi tömeggé. A tömeg az, amit »mozgósítani« lehet. Ennek a Tradíció lényegileg mindig is tudatában volt: tudatában volt annak, hogy a tehetetlen és tehetetlensége által mindig süllyedésre hajlamos népet és tömeget felülről kell tartani; s magától értetődik, hogy ha a Rend fenntartó ereje meggyengül vagy megszűnik, a tömeg saját súlyának tehetetlenségi ereje folytán süllyedni kezd (ez a nép »ereje«: saját tehetetlenségi nyomatéka). Ezért van az, hogy a tradicionális népek a szekuláris kultúrával és civilizációval találkozva szinte azonnal zülleni kezdenek és tönkremennek: mert elszakadnak azok a kötelékek, amelyek relatíve magasban tartották őket. Azonban ezt a puszta »elengedettséget«, amely a tradicionalitás és a modernitás közötti átmeneti időszak jellegzetessége volt, a modern, még inkább pedig a posztmodern korban külön alászállító erők aktivizálásával tetézik.


Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a tradicionális világ elutasította volna a szabadságot. Ellenkezőleg: az csak a tradicionális világban kapta meg igazi méltóságát, illő rangját. A Szabadság mint képesség és erény a kevesek - a kiválók - kiváltsága volt, míg a Rend: mindenki feladata. A »régi ember« tudatában volt annak, hogy a Szabadság nem demokratizálható, mert egy magas kvalitásokhoz kötött, a szó eredeti értelmében vett virtust, vagyis férfias erélyt/erényt nem lehet mintegy kiosztani. A szabadság nem adottság, amit biztosítani lehet az emberek számára, hanem kivívandó képesség. Sem a szakszervezet, sem a parlament, sem a nőmozgalom nem harcolhat ki szabadságot senkinek - mert az a szabadság, amit biztosítanak, sosem valódi szabadság. Akit fel kell szabadítani, az a szolga, és a szolga felszabadulva is szolga: felszabadult szolga. Csak a győztes szabad; csak az, aki képes uralkodni — és mindenekelőtt az, aki képes uralkodni önmaga felett! Mert ahogy minden megismerés alapja az önismeret, éppúgy minden uralom alapja és betetőzése is az önuralom. És az uralom nemcsak a Szabadsággal, hanem a Renddel is szoros kapcsolatban van: a Rend választása már maga is a Szabadság felé mutat, vagyis a Szabadság irányába megtett komoly lépés — mert a Szabadság csak a Renden keresztül, csak a beteljesített, maximalizált Rend meghaladása révén érhető el. Esztelen dolog volna arra gondolni, hogy a szabadság erő és hatalom nélkül - éspedig személyes erő és személyes hatalom nélkül — megvalósítható lenne. És hasonlóképpen esztelenség volna úgy vélekedni, hogy más, mint a magasrendű, szabad lehet; az alacsonyrendű, éppen azért, mert esszenciálisán mindig — még a politikai hatalom csúcsán is — lent van, sosem lehet szabad. Mert szabad csak az lehet, aki fent van, és uralmat gyakorolni is csak fentről lefelé lehet.


Amit a modern baloldali/liberális tömegek ismernek, az valójában nem szabadság, hanem felszabadulás és elszabadulás: emancipatio. A fel- és elszabadulás nem személyes erő és győzelem eredménye, hanem a korlátoktól való megfosztottságé -amelyet viszont valóban véghezvihet egy külső intézmény is. A szabadsághoz erő kell; az elszabaduláshoz éppen ellenkezőleg: gyengeség, elengedettség. A tömegnek nincs tartása — ehhez ugyanis mindig egy belső reguláló erő kell; soha nem tartja magát, hanem felülről tartják: önmagát természete szerint mindig elengedi. Ezért amikor a Rend tartó és fenntartó ereje megszűnik, a tömeg az elengedettség állapotába kerül. Ez a fel - és elszabadulás. A tömeg mindig akkor érzi úgy, hogy szabad, amikor fentről elengedik, és végre átengedheti magát önnön súlya lehúzó erejének, a mindig alulról felfelé ható, de fentről lefelé húzó ontológiai tömegvonzásnak. A tömegek szabadsága tehát nem az önnön tehetetlenségi erejét legyőző ember szabad emelkedésének szabadsága, hanem a szabadesésben lévő ember szabadsága. S ilyen módon az, amit ma szabadságként dicsőítenek, diametrális — s ugyanakkor parodisztikus — ellenképe a valódi szabadságnak. A modern baloldali ember esszenciális vonzalma a rabság iránt és irtózása a valódi szabadságtól — mint ahogy azt Julius Evola oly kiválóan észrevette - jól látszik abból, hogy ma a régi korokat azért tartják a rabság és a szolgaság korának, mert a modern ember azokkal azonosítja magát bennük, akik alávetettek, s nem azokkal, akik urak és szabadok voltak. S meglepő őszinteséggel ugyanezt mondja a liberális demokrácia ünnepelt teoretikusa, Francis Fukuyama is, aki szerint a mai liberális polgár a felszabadított rabszolga szellemi leszármazottja - mint ahogy az nagyon is szembetűnő a modern demokratizált tömegember »haszonleséssel párosult rabszolgaszellem«-éből (Platón). Hogy mennyire nem a szabadság az, ami a modern ember modern létformáját áthatja, az abból is látszik, hogy a szabadságot szinte kizárólag a választás szabadságaként avagy — politikai összefüggésben - szabad választásként értelmezi. A választás szabadsága ugyanis — legyen szó pártokról, árucikkekről vagy utazási célpontokról — a legtöbb esetben nem egyéb, mint választás amellett, aminek a legnagyobb varázsa van az emberre. Vagyis a választás szabadságában a szabad választás legtöbbször abban az irányban történik, amelyből a legnagyobb erő vonzza az embert. A »szabad« választás során ilyen módon az átlagember szinte mindig tévedhetetlenül a nagyobb rabságot választja a kisebbel szemben. A becsapott tömegeknek »megvannak a maguk kívánságai: tévedhetetlenül ragaszkodnak ahhoz az ideológiához, amellyel leigázták őket«, írja a jobboldalisággal igazán nem »vádolható« Theodor W. Adorno. Márpedig nemhogy szabadságnak, de még szabad választásnak sem lehet nevezni azt, amikor az ember a többféle vonzási centrum közül a legerősebbnek — a legvonzóbbnak — enged. A választás szabadsága tehát a megnyíló lehetőségek közül a legkedvezőbbnek látszó választása - holott egy valóban szabad választásnak nemcsak a felkínált alternatívák között kellene szabadon választania, hanem arra is késznek kellene lennie, hogy a felkínált alternatívákat elutasítva újat teremtsen. A modern liberális szemlélet által futószalagon gyártott homunkuluszok választási szabadsága egyébként is alig haladja meg annak az embernek a választási szabadságát, aki a harminc napos elzárás vagy a százezer forintos pénzbüntetés között választhat — szabadon. Ami pedig a politikai választásokat illeti, a liberális demokráciában a folyamatok irányítása nem a rendkívül kicsiny szabad mozgástérrel rendelkező, a politika frontális zónáját, mondhatni personáját képviselő pártok és politikusok kezében van, hanem saját kilétüket gyakran homályba rejtő háttérerők kezében - legyenek azok különféle rendű és rangú, pártok fölötti érdekcsoportok, amelyek »fentről« érvényesítik akaratukat, vagy az úgynevezett »véleménycsinálók«, akik lentről, a közvélemény alakításán keresztül teszik ugyanezt, puszta színjátékká téve ilyen módon azokat a »demokratikus választásokat”, amelyek már enélkül is a disz-kvalifikált ember szabadságának illúzióját hivatottak szolgálni. A modern liberális világban tehát jószerivel ismeretlen a szabadság: hiszen éppen a szabadság az, ami a választásnak csak a legritkább esetben válik tárgyává. Nem a szabadságot választja az ember, hanem azt, hogy Istennek ugyanazon Napja által Tahitin vagy Haitin akarja magát süttetni; hogy Mercedesen vagy Volvón akar ugyanoda elérni; hogy azt a pártot választja, amelyről úgy véli, hogy nagyobb jólétet biztosít számára, és így tovább. Egyszóval nem a szabadságot választja a rabsággal szemben, nem a kisebb rabságot a nagyobb rabsággal szemben, nem a nagyobb szabadságot a kisebb szabadsággal szemben -hanem azt, ami egyre materiálisabb igényeit kielégíti és egyre jobban beágyazza a kiszolgáltság = kiszolgáltatottság függőségi rendszerébe.


Tulajdonképpen nem is az a baj, hogy a választás szabadsága az »urak« közötti válogatás szabadsága (és többnyire a választás arra az »úr«-ra esik, amelyik nagyobb szolgálatokra kötelezi, inkább szolgává teszi a »választót«), hanem az, hogy ami választása révén a választó urává vált, annak valójában szolgálnia kellene őt. Ennek a folyamatnak az egyik megnyilvánulási formája Czakó Gábor megfogalmazása szerint az, amikor az ember az embereknek való alávetettségből a dolgoknak való alávetettség irányába »halad«, vagy amikor Adorno szerint a dolgok átlelkesítését (animizmus) a lelkek eldologiasítása (indusztrializmus) helyettesíti. Kitioni Zénón, a sztoikus iskola alapítója az embereket - a horizontális pszichológiai tipológiáktól eltérően - egy vertikális, vagyis kvalitatív tipológia szerint osztályozta, méghozzá két csoportra: a hitványak és a rátermettek, vagy más fordítás szerint a közönségesek és a kiválók csoportjára. Hogy kik a hitványak? Nos, a modern időkben a hitványság csalhatatlan jele az, amikor az ember önnön aktuális állapota és valamely magasrendű állapot avagy lehetőség közötti feszültség ellen fellázadva az utóbbi magasrendűségét elvitatja, elhazudja, »elinterpretálja«, s azt saját szintjére szállítja le (és ilyen módon az emelkedésnek már az esélyétől is megfosztja magát). A régi korok hitványai — ezzel is bizonyítva magasabbrendűségüket mai utódaikkal szemben - képesek voltak együtt élni e feszültséggel és saját emelkedési tehetetlenségükkel, ellenben a mai hitványak demokratikus »méltóságukból« kiindulva (Dignity for all! — Méltóságot mindenkinek!) a régi forradalmi erőszak egy sajátos formáját gyakorolva saját szintjükre rántják le azt, amit maguk fölött látnak. De a hitványság, a közönségesség tulajdonképpeni mibenléte éppen a rátermettséggel összevetve domborodik ki: a rátermettek ugyanis nem azok, akik ebben vagy abban kiválóak, legyen az művészet, mesterség, sport — hanem akik rátermettek és kiválóak önmaguk ad indefinitum, sőt ad infinitum meghaladásában. Akik képesek kivívni maguk számára a teljes szabadságot. Őróluk mondja a nagy hírű gázlómutató, a Beérkezett, a Buddha: »Nézd az Arhatok boldogságát! Nyomát sem látod bennük a kívánságnak. Az >én vagyok< gondolatát kivágták, a káprázat hálóját szétszakították. Mozdulatlanok, kezdettelenek, makulátlanok, igazi Személyek, Istenné váltak, hatalmas hősök, az Éberség vér szerinti fiai, minden helyzetben rendíthetetlenek, megszabadultak az újrakeletkezés kényszerétől, ott állnak leigázott >én<-jük fölött, megnyerték a maguk harcát a világban, az >oroszlánüvöltés<-t hallatják; valóban hasonlíthatatlanok a felébredettek.« De vajon miféle reménye lehet nem a szabadság elérésére és nem önmaga, hanem egyszerűen csak a közönségesség meghaladására annak, aki nap mint nap milliók és milliók oldalán közönséggé teszi önmagát? Vajon van-e hatékonyabb eszköze az embernek önmaga közönségessé tételére annál, mint ugyanazt nézni, hallgatni, olvasni, csinálni — egyszóval ugyanazzal a kulturális táplálékkal élni, amivel százezrek és százezrek élnek?


Amikor a modern spiritualitás idegenkedik mindenféle politikától, sőt lenézi azt, s úgy véli, hogy a spiritualitás és a politika, a szellem és a hatalom összeférhetetlen, akkor valójában egy nagyon veszélyes útra téved, mert az apoliticitás — hacsak a politikum differenciálatlan elutasítását nem előzi meg egy éles differenciálás (vő. a 445. aforizmával) - szinte törvényszerűen a mindenkori uralkodó politikai háttérsugárzásnak való kiszolgáltatottsághoz vezet, s ez a jelen történelmi pillanatban immár Magyarországon is a minden érték szétmállasztására irányuló agresszív szélsőliberális indifferentizmus, amely a radikalizmust kizárólag önmaga számára tartja megengedhetőnek, megfosztva ilyen módon minden szemléletet önnön radixától, gyökerétől, s egyúttal saját forrásával való eleven kapcsolatától (ami mindig az adott organizmus lassú elsorvadását eredményezi). Magától értetődik, hogy az a spiritualitás, amely e politikai háttérsugárzás égisze alatt jön létre, minden ízében magán fogja viselni annak jellegzetességeit - és el fogja veszíteni mindazon sajátosságait, amelyek a tradicionális korban a spiritualitást azzá tették, ami, s amelyek minden körülmények között azzá teszik, ami. A modern pszeudo-spiritualitás embere ennek megfelelően már nem a heroikus szellemi küzdelmet választja, hanem homályos és körvonalazatlan erők szívóhatásának engedi át magát; már nem a magasba tör, hanem szeretné átengedni magát valaminek - hogy pontosan minek, azt ő maga sem tudja, így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy ennek a minden ízében férfiatlan önkiszolgáló konzumspiritualitásnak a »meditációja« már nem a szellemi úton járó régi ember »királyi küzdelme” (Ramana Maharsi) - hanem valójában relaxáció. A modern koré a »dicsőség«, hogy a csak legkiválóbbak számára gyakorolható meditációt a mindenki számára hozzáférhető kikapcsolódás egyik mentális formájává változtatta. És jól tudjuk, hogy amikor egy magasabb, megtartó létösszefüggéseiből mások által kiszakított, minden ízében elanyagiasodott - elnehezedett! - ember a baloldaliság spirituális területen megjelenő direktívája értelmében »elengedi magát«, akkor süllyedésének csak a legalsó pont szab határt.